Tizedik fejezet - Honfoglalás, avagy menekülés egy rémálomból

Sziasztok! Ne haragudjatok a hosszú-hosszú kihagyásért, reméljük azért nem merült teljes feledésbe a blogunk! Sajnos az iskolakezdés miatt kicsit hanyagolva lett az írás, de megpróbálunk mostanában megint sűrűbben jelentkezni! Igen, azt írtuk az előző fejezetben, hogy szeptemberben folytatás lesz, de valahogy a dolgok nem jöttek össze, mivel ahhoz, hogy írjunk mindketten kellünk és sajnos ez így néha bonyolít a helyzeten! Iszonyat nagy megbocsájtást és kitartást kérünk azoktól, akik ezek után is olvasóink maradtak! 


Rebeka szemszöge    Reggel arra ébredtem, hogy az utálatos lények, akikkel egy sajnálatos éjszakát közös szobában kellett töltenem, éppen a hajszárítón veszekednek. Kikászálódtam az ágyból, ahol Bence még az igazak álmát aludta. Betrappoltam a fürdőbe és egy gyilkos pillantás kíséretével megszólítottam a két vitázó fruskát.


- Kaphatok tíz percet? – a lányok, úgy néztek rám, mintha éppen a halálos ítéletüket mondtam volna ki – Szerintem hajat szárítani a szobába is lehet, nem? – próbáltam tudatni velük, azt, hogy menjenek már a fenébe és, hogy nem érek rá a hülyeségeikre.
- Miért, neked mi dolgod itt? – kérdezte ostobán a szőkeség.
- Nem is tudom, szerinted az emberek mit szoktak csinálni egy fürdőszobába? Főzni? – akadtam ki. Most komolyan?! Ez a földönkívüli jelenség, hol volt, amikor az észt és a kedvességet osztogatták? Szerintem akkor is a műkörmösnél dekkolt… Ilonka hirtelen megigazította vizes haját és bájosan mosolyogni kezdet.
- Jó reggelt! Hogy aludtál? – szólalt meg nyávogós hangon. Megfordultam és láttam, ahogy Bence közeledik felénk kómásan. Hát persze, megjelenik Bence és a drága UFO ’’haverom’’ máris egy angyal lesz.
– Két percet kérnék, ha lehet – eresztet meg egy gyermekded, ellenállhatatlan mosolyt a fiú. Jó, azért azt megértem, hogy bejön neki Bence, de akkor is, ez már szánalmas.
- Természetesen lehet! Végül is hajat szárítani a szobába is lehet – vágta rá irreális stílusban. Rosszallóan megráztam a fejem, mire a két boszorka kivonult a fürdőből. Láttam, hogy, amikor Ilonka elhaladt a fiú mellett hozzáért a vállához és gusztustalanul vigyorgott.
- Ezek nagyon retardáltak! – akadtam ki Bencének.– Nyugi, csak pár hónapot kell elviselnünk. Vagyis egyet – megcsókolt, majd elkezdett vetkőzni.
- Jah, király… - kimentem a fürdőszobából és ismét barátnőim társaságában találtam magam.   Leültem egy fotelbe és nézegettem a Facebookomat.
- Hé, kérdezhetek valamit? – pillantásomat végigvezettem az előttem álló szőke ciklonon, aki éppen, egy lámákról szóló cikk olvasásában zavart meg.
- Ha fontos… - válaszoltam unottan, és újra a telefonomra szegeztem a tekintetemet. Valahogy a kis köpködő állatok érdekesebbnek bizonyultak.
- Bencéről lenne szó – erre már felkaptam a fejemet és felálltam a kényelmes helyemről. Mi dolga lehet ennek a libának Bencével? Mi a jó életet akar ez tőlem? Persze, azt értem, hogy fülig belé van zúgva, de akkor sincs semmi köze hozzánk. – Tehát, te most jársz vele? – zökkentett ki gondolatomból a ’’ barátnőm ”. Aha! Tehát, tényleg innen fúj a szél! Értem már, féltékeny a drága. Rendben, ha így állunk, akkor kezdődhet a játék!
- Jaja, miért? - unottan bólintottam.
- Mert nem érdemled meg! Ő az enyém és te lenyúltad! – akadt ki hisztérikusan Ilonka. Rózsaszín műkörmével megbökött. Mi van? Mi az, hogy az övé? Egy emberről van szó! Kezdtem nagyon ideges lenni.
- Bocs, legközelebb talán sikerül, másnál – vontam meg a vállam, mintha teljesen nyugodt lennék, pedig majd’ szétrobbantam a dühtől
.- Te szemét ringyó! – kiabálta és belelökött a fotelba. Na, ennyi! Most kitépem az összes póthaját! Letöröm az összes műkörmét és mind a kettőt megetetem vele! Éppen készültem az ellentámadásra, amikor Bence megjelent mellettünk.
- Lányok, birkózni a ringben kell. Ez egy szoba – magyarázta felháborodottan. Idegesen arrébb löktem a lányt és betrappoltam a fürdőbe. Mégis mit képzel magáról ez a kis senki? Na, meg Bence se védett meg… Mindegy, nem foglalkozok ilyen hülyeségekkel.   Összeszedtem magamat és ezzel kezdetét is vette a nap. Szokásos volt, játszottunk, kirándultunk ettünk, megint játék, fürdés, tábortűz és már vége is volt.   Bencével nem hoztuk fel a nap folyamán a szállás- és az Ilonka-ügyet, de este miután a gyerekeket átpasszoltuk a pedagógusoknak, kénytelen voltam feszegetni ezt a témát. 
- Figyelj, én nem fogom kibírni ezekkel a nyarat egy szobában. Főleg nem úgy, hogy végignézem, ahogy rád cuppan, meg, hogy teljesen féltékeny és folyamatos feszültség van miattad köztünk. Félre ne értsd, ez nem a te hibád, csak én így nem tudok élni, tiszta feszkó az egész – magyaráztam el, azt, ami egész nap gyűlt bennem. Láttam rajta, hogy neki se minden vágya abban a kis szobában lakni még egy hónapot.
– Nyugi, nem gond – erőltetett magára egy mosolyt. – Majd visszakönyörgöm magam apunál, ha... Vagy! - csillant fel a szeme. – Emlékszel a barlangra múltkorról? – elröhögtem magamat. Még ilyenkor is meg tud nevettetni! Imádom ezt a gyereket!
- Öm, azért nem vagyunk ősemberek, szóval, ha apukádat nem tudod meggyőzni, akkor talán a főnökünk hallgatni fog rád és ad valami szobát nekünk. – magyaráztam, kicsit komolyabban.
– De tök buli lenne ott csövezni este! - álmodozott tovább. Jaj, de kis gyerekes! Talán pont ezt szeretem benne ennyire.
- Kivéve, ha hideg van, esik az eső, ja meg az se utolsó, hogy koszosak leszünk, és még egy mosdó sincs ott – soroltam az ellenérveket bugyuta ötlete ellen.
- Akkor akarsz Ilcivel lenni? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem! Ezt magyaráztam! Mindegy hol, csak ne ott! Jó, azért, bizonyos körülmény nem árt, ha megvan – úgy látszik, ő annyira mégse érzi vészesnek a helyzetet
.– Jó – adta meg magát nevetve. – Akkor apa? – húzott magához a derekamnál fogva.
- Lehet jobb is lenne, ha kibékülnétek. Menjek majd veled? – kérdeztem boldogan. Végre felfogta, hogy tényleg kell valami megoldás.
- Nem beszélnél vele inkább te? - mosolygott rám kérlelően.
- Megpróbálhatok, habár, engem nem szeret annyira, vagy tévedek?
- Nem tudom – ingatta meg a fejét. – Talán, utána mennék anyuhoz.
- Akkor látogassuk meg apádat – mondtam, majd megcsókoltam.    Fél óra múlva, már Kovács úr ajtaja előtt álltam, Bence pedig lent a hallban várt rám. Bekopogtam, és vártam. Semmi. Újra kopogtam. Megint semmi. Nem baj, én nem adom fel. A zár kattant és egy ideges pasas jelent meg előttem.
- Mi van? – habzott a szája. Igen, még mindig paraszt.
- Jó estét! Én Bence barátnője vagyok, Faludy Rebeka, találkoztunk már – mutatkoztam be kedvesen.
- Ja, tudom, mit keresel itt? Nem voltam világos? – gorombáskodott, de most nem tudtam ezzel a stílussal foglalkozni, fontosabb volt az, amiért itt voltam.
- Kérem, had maradjunk itt! Bence sajnálja az egészet! Kérem! – tértem a tárgyra rögtön, mivel láttam rajta, hogy elég türelmetlen.
- Idefigyelj! Te is csak egy újabb nőcskéje vagy a fiamnak, akire nem vagyok kíváncsi! Egy-két nap és téged is meg fog unni! Hagyd őt ott inkább! És most dolgom van – ledöbbentem. Nem, Ő nem lehet ilyen. Csak gonosz ez az ember, semmi más nincs a dologban.
- Nem! Bence szeret engem! És tudom, hogy maga is szereti a fiát, és nem szeretné, ha egy barlangba élne! – győzködtem tovább. Ez így ment, még legalább húsz percig. Bence apja semmi áron nem akart velem megegyezni. Arról tartott nekem kiselőadást, hogy milyen tróger is az ő gyereke. Nem hagytam magam. Kovács úr kezdte azt érezni, hogy egy vérszívó vagyok, és addig nem fogom otthagyni, amíg az összes vérét ki nem szívtam és el nem véreztettem őt, tehát eleget nem tett a kérésemnek.
- Legyen. De egy szót se halljak felőletek! Ne zavarjatok! Mintha itt se lennétek! És Bencét továbbra se akarom látni, ahogy téged sem. – ezzel becsapta az ajtót. Király! Sikerült! A lift pillanatok alatt a hallba repített, ahol Bence már idegesen várt. A telefonját nyomogatta, ezért nem vette észre, hogy lejöttem. Hátulról megöleltem és a kelleténél egy kicsit hangosabban újságoltam neki el a jó hírt. Villámgyorsan belaktuk újra a rezidenciánkat és egész este videojátékokkal játszottunk.   A hét többi napja viszonylag eseménymentesen telt el. Kirándulások, játékok, néha viták a fruskákkal, filmezések, séták a parton. Egyszóval: tökéletes! Egy dolog fájdalmas ebben az egészben… A tudat, hogy ennek a nyárnak is vége lesz, és akkor mindenki hazamegy. Jó esetben egy döcögős távkapcsolat lesz ez az egész.

Kilencedik fejezet - Szuperhősöknek sem mindig arany az élet

Sziasztok! >< Nagyon sajnáljuk, hogy ennyire ritkán vannak fejezetek, de csak így tudjuk megoldani. Az ember azt hinné, nyáron lesz ideje írni, de nem! Barátok, családtagok, időjárás egy perc nyugtot sem hagy nekünk, szóval suliidőben szerintem aktívabbak leszünk. :D Egyébként én készülök a BTH-ra, Pertli sem ér rá nagyon, ezért következő csak szeptemberben várható. Jó olvasást! ^^

Bence szemszöge

Kissé zavarban éreztem magam vele a bókok és a csók után, na meg normális választ sem tudtam neki adni. Nem hiszem, hogy szerelmes vagyok, egyszerűen nyár van, és megtetszett egy lány. Óóóó, de még milyen lány! - mértem végig.

- Hé, ti! - lebbent az orromnál egy szőke hajzuhatag, bizonyára Ilonka.

- Mi baj van? Eltévedtél esetleg, vagy valami? - nézett rá szúrósan Rebeka. A két hárpia egy ideig szemezett, hol barátnőmet, hol ellenségem nővérét néztem; mindkettőnek szinte szikrákat szórt a tekintete. Hm, ennyire kapós lettem a barna bőrömmel? Ez az!

- Mit csináltok? – kérdezte Ili, nem is törődve újdonsült édesemmel, majd kettőnk közé befurakodva, leült mellém. - Jól érzed magad? - karolt belém, mire segítségkérően barátnőmre pillantottam. Ez a család miért ennyire nyomulós?

- Ömmm... Szívem, ha nincs semmi eget verően nagy problémád, akkor folytasd az utad - intett a kezével Rebeka, és erősen sugallta, hogy „húzz már végre a francba, te ostoba liba!”

Akaratlanul felnevettem, ezt a lányt mellém teremtette a sors, tudta, hogy unatkoznék, ha ő nem jönne.

- Fogd már be, kurvinca - köpte a szőke ribanc, mire nem hagyhattam, közbe szóltam.

- Arany bogaram, akár tetszik, akár nem, foglalt vagyok, és nem, nem szándékozom veled egy légkörben lenni. Undorító vagy - koptattam le végre, majd kiszabadítottam magam a fogságából, Rebit felhúztam, továbbá leléptünk a döbbent lánytól.

- Eskü, következő alkalommal meg fogom tépni azt a szőke sörényét! Undorító ez a viselkedés! - dühöngött kedvesem. Méregetni kezdtem; valahogy meg kell nyugtatnom, bár nem tesz jót az alig egy órája lévő kapcsolatunknak, hogy máris egy riválisa van. Nekem mindeddig ott volt Kullancska, oké, neki is Ilike, de akkor is. Szőke Kóla nehezebb esett számomra.

- Nyugi, Paripám - simogattam meg a buksiját, mire érdekesen méregetni kezdtem. Tudom, hülye vagyok, de ez jutott eszembe. - Leráztam, nem fog többet közelembe jönni. - Megrázta a fejét, szemmel láthatólag nem nagyon érdekelte, mit is mondok neki. Karba tette a kezét, és unottan bámulni kezdett engem. Sóhajtottam, magamhoz húztam, rácsókoltam a homlokára, akár öreganyám kiskoromban, majd rámosolyogtam. Öregem, most jöttünk össze, és már haragszik rám, szép teljesítmény!

 - Édes vagy, jó? - néztem a szemébe. - És aludj ma ismét velem - vigyorodtam el huncutan.

- Tuti? - Kérdőn pislogott, de úgy, hogy még ha nemet szerettem volna mondani, se tudtam volna megtenni.

- Igen - lett füli érő mosolyom a nézésétől. Csak nehogy komolyabban elcsábítson!

- Király! – vigyorgott, mint aki csúnya módon elérte a célját. Enyje, angyalom, tanulsz a gonosz mestertől, a hatalmas Bencétől? Hehe, végre sensei lettem, ezután már csak a világuralomra törés a cél, rögtön azután annyi prosti áll majd szolgálatomra, hogy… Csessze meg, nem tudom befejezni a gonosz monológom!

- Akkor gyere! - ragadtam meg a kezét, majd romantikus sétába kezdtünk egészen a hotelig. Ott felosontunk a szobámba, apám véletlen se vegyen észre, mivel nem lenne jó, ha megtudná, Rebi ismét itt van. Múltkori eset sem tett a legjobbat jó apám és a közöttem lévő nem létező kapcsolatnak. Sőt, csak még jobban romlott, most már szerintem ott tartunk, hogy ő is utál, nem csak én őt.

- Van valami kártyád vagy társasod? – huppant le a kanapéra. Felvont szemöldökkel figyeltem egy ideig, aztán megadtam magam.

- Hm - ültem le mellé. - Igazándiból ilyesmit nem hoztam magammal, de apámtól csórhatok - vallottam be.

- Nem muszáj, gondolom nincs túl sok kedved apuddal jó pofizni – mondta kissé csalódottan. Felnevettem, még nem ismer eléggé annyira, hogy tudja, én nem beszélek apámmal, főleg nem kérek tőle semmit, még egy gyökér kártyát sem.

- Ki mondta, hogy elkérem tőle? – nevettem tovább.

- Akkor bevetésre fel! - kiáltotta a lány, felpattant, és magasba rántotta ökölbe szorított kezét, mintha egy szuperhős lenne. Ezt meg mi sütötte? - vigyorodtam el a látványon. Oké, annyi biztos: nem szőkéékhez való ez, hanem Kovácsékhoz, ilyen fene gyerekekhez e.

 - Csórjuk Fatertól Unót-akció indul! - ugrottam fel én is, úgy, ahogyan ő.

- Várj! Így mégse mehetünk! Kell valami állruha! - Sejtelmesen mosolyra húzta a száját. Egyetértően bólintottam: tud valamit! A "szekrényhez" sétáltam, kivettem belőle két zoknit, majd neki dobtam. Érdekesen méregette, mire felkuncogtam, és sejtelmesen a fejemre húztam a ruhadarabot. Mehetünk! – Héloo! A köpenyek hol maradnak! - fogta a két pokrócot a fotelból, és egy hajgumival rám kötötte, majd magára is.

- Várj, kivájom a zoknin a szemeket - kerestem egy ollót, elintéztem a maszkokat, utána pedig egymás után kiugorva az ajtón, akár a hősök apámék szobáját vettük célba. Hehe, egy kulcs nyitja a szobánkat - gondoltam gonoszan. Körül néztünk, pár emberke meg is bámult minket. Mi van, nem láttak még szuper hősöket? Ch, micsoda egy banda... Beszálltunk a liftbe, ahol egy öreg nő úgy bámult, mintha az élete múlna rajta, aztán következő emeleten rögtön ki is szállt, azt mondogatva: ezek a mai fiatalok. Mi ezen csak egy jót mosolyogtunk, illetve ki is szálltunk mi is, hiszen ezen az emeleten van a „lakosztály".

- Megvárjalak inkább itt? - kérdezte Rebi.

- Igen, ott bent - mutattam a mahagóni ajtóra - kitudja, mi vár. Lehet Pokol, vagy ami rosszabb: apám alsóneműi - borzongtam meg.

- Akkor HeroRebeka vigyáz, nehogy HeroBencét megzavarja valami a Nagy Társasjátékmentésben! - Hero? Mi az? Na, mindegy, valami viccesen hangzik, szóval tisztelegtem, óvatosan nyitottam, majd belopóztam, de... Szóval arra nem számítottam, hogy apám bent van. - Te meg... - pattant fel, mint gumilabda. Ütni kezdett az újságával, azt hitte, betörő vagyok. Hülye, nyomi! Utalom!

- Gyökér, Bence vagyok - kiáltottam rá, mire abbahagyta és érdekesen meregetni kezdett.

- Mit keresel itt? - vette le rólam a maszkom. Szégyenülve lesütöttem a szemem: nem így terveztem. - Mi az? Nem mersz válaszolni? - fogott meg és szó szerint ki lökött az ajtón, ahol Rebire estem. Újaj... Rebeka levette a maszkot és aggódva odaszaladt hozzám.

- Otthon volt, igaz?

- Te meg ki vagy? – szólalt meg apa. Ne mááár! Mindent mindig elront, elegem van belőle.

- Én... én csak Bence kollegája vagyok, és a holnapi programra elő kell készülnünk - dadogta Rebeka, saját maszkját is szorongatva.

- Ilyen ruhában?- mérte végig. Érzem a halálom, azt hiszem, a Balatonba fognak eltemetni.

- Szuperhősöset fogunk játszani – magyarázkodott tovább.

- Késő este? – faggatta tovább. Igen, késő este, hagyjon már minket. Ah, érzem, hogy ebből balhé lesz…

- Ja, csak most volt időnk. Eddig vigyáztunk a gyerekekre. – Rebi, az istenit, fogd már be! A hangulat egyre feszültebb, apám hol rám, hol a lányra pillant, miközben én majd’ elájulok a félelemtől.

- Bence… - szólított meg vészjóslóan, és velem már forgott is a világ. Ha most nem öl meg, akkor soha. Pontosan megmondta, hogy nem dolgozhatok nála, nem kavarhatok az alkalmazottjaival, és hogy üljek el a seggemen, mert felakaszt. Kell nekem mindig az agyát húznom! – Meg nem mondtam, hogy a munkásaimmal ne kavarj?! – kiáltott rám, egyből le vonva mindent a helyzetből.

- Ez nagyon lekezelő! Ha velem akar kavarni, akkor velem is fog, ebbe maga nem szólhat bele! Nem vagyok én útszéli lányka, hogy félteni kéne a fiát, akit szemmel láthatólag le se szar! – akadt ki teljesen Sorstársam, mire én elképedve pillantottam rá. Nem semmi egy nőstény… Jól van, nem tudja, hogy a főnökével beszél így, de akkor is. Imádom! Ám apám nem nézte jó szemmel, hogy késő este ilyen kis pimasz lányka kioktassa…

– Takarodj – morogta.

- Mi? - álltam fel.

- TAKARODJ! - kapta ki a kezemből a kulcsokat aztán beviharzott a szobába. Teljesen lesokkolva álltam ott; most azt várja, hogy aludjak egy híd alatt vagy mi a halál?! Eskü, feljelentem…

- Akkor én most inkább elmegyek vissza a szálásra. Veled mi lesz? – nézett rám sajnálkozóan. Felé fordultam, lebiggyesztettem a szám, és sóhajtottam. Kicsit talán túllőttem a célon, apám komolyan megutált.

- Nem tudom – mondtam tőlem szokatlanul bátortalanul. – Talán alszom a rakparton… - motyogtam kelletlenül. Ez annyira kellemetlen, földön futó lettem.

- Jó, akkor nyomorgunk ketten valahol a szobámba – mosolygott biztatóan, mire güllüszemekkel meredtem rá. Két órája, ha együtt vagyunk, és már velem akar aludni. Heh, ez még nekem is gyors.

- A ribancokkal? – ugrottam be a szöszi „kislány”.

- Na, nyugi, nagy buli lesz! Ketté fogja enni őket az irigység – vigyorgott sátánian. Haljak meg, ez rohadt hülye! Vigyorogva bólintottam, úgyse voltam még táborba, ezért sose aludtam senkivel. Nem, hogy ennyi lánnyal.

- Benne vagyok – pattantam fel. – Vezess, úrnőm! – vigyorogtam.

Bólintott, megragadta a kezem, ujjaink összekulcsoltuk, akár a szerelmesek, aztán ilyen idióta szerelésben kimentünk a hotelból. Igen, csak nagyon néztek meg minket az emberek, de mit bánom én, nem ismerek itt senkit, győri vagyok. A mellettem sétáló gyönyörűségre pillantottam, a holdfényben olyan volt, mint nappal. Hm, igazán romantikus alkat vagyok, tudom.

- Szóval, itt éltek? - pillantottam rá az épületre, vagy mire, ami igencsak nem volt jó állapotban.

- Menő, nem? - mérte végig ő is az épületet. - Már majdnem olyan, mint a te hotelszobád! Csak ehhez még bónusz is jár, egy rakat kölyök, és idegesítő picsuskák tömkelege.

- Azt hiszem, irigyellek - nevettem fel, majd bementem a kopott faajtón. Egy sivár folyosóra érkeztünk, pár fotellal, ami itt-ott lyukas volt, leperegő fallal, és koszos járólappal. Nem gondoltam volna, hogy Béla itt él - gondoltam vigyorogva.

- Gyere utánam. - Megszorította a kezemet, és benyitott az egyik szobába.

- Bence! - sikkantott fel Ilonka, amikor meglátott, hiszen egy szál semmiben volt. Azta, szép tetkó. Rebeka hangos röhögésben tört ki, felém fordult, és eltakarta a szemem.

 - Jaj, picim, vigyázz, csúnya dolgok vannak ott! - gúnyolódott. Ekkor a ribi hatalmas vitába kezdett, hogy ő igenis nagyon szexi, amit megerősítettem, mire kaptam egy sallert, de nem baj, vicces volt. Ezután lenyugtattam a nőstény csordát, meséltem nekik horror sztorikat, amitől jól be is tojtak. Legalábbis Ilonka, de lehet, ő direkt, ezért is kezdett Rebeka újabb vitába, hogy ne kezdjen nyávogni, mert kivágja az ablakon. Én inkább lefeküdtem, hallgattam a női viaskodást, később be is aludtam. Kellemesebb volt, mint a csicsás kis hotelszobában, annyi biztos.

Nyolcadik fejezet - Rómeó és Júlia

Sziasztok! ^^ Bocsi a sok késésért, de íme a nyolcadik fejezet! *.* Reméljük, tetszeni fog nektek! :3 ó, és köszönjük az új design-t Catty-nek :D Jó olvasást! :) 

Aoi és Pertli 

Nyolcadik fejezet - Rómeó és Júlia 

Rebeka szemszöge

 A kirándulás további része elég kellemetlenül telt a csók miatt. Igaz, nem egy olyan hű, de nagydolog, de akkor is elég furán jött ki, és nem tudom hova tenni. Csak a kis kullancsnak akarta megmutatni mekkora király is ő, vagy valamennyi komolyságot is belelátott ebbe? Szerintem az előbbi jóval valószínűbb, de majd elválik. Egész délután azon dolgoztunk, hogy időben visszaérjünk a tábortűzre, és ez majdnem sikerült is, szerintem egy óra csúszás nem gáz. A kis csipet-csapat elment átöltözni mi meg addig Bencével - sajnos kettesben - elkezdtük a tábortüzet rakni. Kínos csend volt, amit egyikünk se tudott megtörni néhány pillanatig.

- Bence… - kezdtem el a mondandómat, de a gondolatok nem álltak össze a fejembe, így itt el is akadtam sikeresen. Francba! Most tuti azon kattog, hogy éppen szerelmet akarok neki vallani, vagy épp el akarom küldeni a fenébe.

- Hm? – fordult felém mosolyogva. - Bence… mi volt az a kiránduláson, de most őszintén? - néztem rá morcosan. Érdekelt a dolog, tudnom kell róla!

 - GPS, drága, GPS - sóhajtotta fáradtan. Kis szemét! Pontosan tudta, hogy nem arra gondoltam, de nem, ő direkt húzza az agyamat.

- Ahhj, hülye! Nem az! - szidtam le.

 - Mizu van, gerlepár? - röhögött a kis kullancs, aki a legeslegrosszabb időpontban jelent meg. Irritáló egy dög!

 - Á, egy kullancs! – kiáltotta Bence túlzottan játszottan, és faággal kezdte dobálni. Én hangos röhögésben törtem ki: hihetetlen látvány volt, ahogy kullancska babamódba átmegy és rinyál, hogy fáj, hogy hagyjuk békén, és amúgy is, rohadt parasztok vagyunk, és még össze se illünk. Bence meg az összes összerakott fát hozzávágta Áronhoz, akit már lassan a sírás kerülgetett.

 - Mégis mi a fenét képzelsz magadról, te kis görcs? - üvöltött a szőke srác és bosszúból ő is dobálni kezdte Bencét, aki vagy elkapta a botokat, vagy nevetve nézte, ahogy lepattannak róla.

- Kicsike, álljál le, gyűjtsd össze az ágakat és hord oda - törtem meg végül ezt a szánalmas gyerekeskedést, habár elnéztem volna még egy darabig.

- Miért én? És mégis mi jogotok van a bántalmazásomhoz? - hisztizett Áronka.

 - Azért te, mert én vagyok a főnök, és ez egyszerű nevelés volt. Szóval most szépen megcsinálod azt, amit mondok, vagy mehetsz egy másik csapatba. Fogtad?! - oktattam ki.

- Igen ám, én pedig innen fogom nézni, hogy ügyes vagy- e - ült le a fűbe fáradtan Bence.

 - Csak miattad! - mért végig engem a szőke kullancs, és unottan visszahordta szépen a kupacba a fákat. Már este nyolc-kilenc körül járhatott, lassan kezdett sötétedni. Fél óra múlva mindenki a gyulladó tűz körül ült. Bencével egy sorszerencsétlenkedés után, sikerült hatalmas tüzet csinálnunk. Tizenegykor mindenki álmosan és jóllakottan visszavonult a szobájába.

 - Mit csinálunk ma este? Nem mondtál valami bulit, vagy mit a múltkor? - kérdeztem Bencétől. Ha már tegnap éjjel PS-eztünk, hát ma este se aludjunk!

- Hát, Béla szervez állítólag a személyzetnek egy „nyárnyitó" bulit, de semmi kedvem menni - mondta a szemét dörzsölgetve álmosan. Egyem meg, mint egy kis gyerek!

 - Akkor lenézzünk a partra, vagy alukálni akarsz? - próbáltam kiszedni belőle, hogy vajon mit szeretne.

 - Menjünk a partra, úgyse tudnék aludni - vigyorgott.

- Rendben! - egyeztem bele boldogan. Felpattantam, megfogtam a kezét, és rögtön el is indultam. Sétáltunk, beszélgettünk, nevettünk. A part másik felén megláttam, hogy színes fények villognak, és hangos zene szól. Egy hajó innen pont arra ment, így kisebb unszolás után, sikerült rávenni társamat, hogy menjünk át.

- Szép ilyenkor a víz - mondtam, már a hajóról lenézve.

- Boldog vagyok – csúszott ki a száján. Értetlenül felé fordultam, majd pislogtam párat, és ismét a víz felé. Nem válaszoltam, nem tudtam volna, mit. Ránéztem mire ő, egy kicsit elkapta a fejét. Innentől nem szólaltunk meg, csak a Balatont bámultuk. Kikötött a hajó, mi pedig tíz perc múlva már piáló fiatalok között találtuk magunkat.

- Gyere táncolni! - húztam be a tömegbe a fiút.

- De nem is ismerem ezt a számot - nevetett, és a lába szinte gyökeret vert. Nya, csak nem félénk lett a nagy Mester, hogy nem tud táncolni? – gondoltam vigyorogva. Vagy lehet, szimplán nem szeret… Hm…

- Mi van, nem szeretsz táncolni? – néztem rá furcsán.

- Te rosszabb vagy, mint anyám, átlátsz mindenen – vigyorgott, ám továbbra sem mozdult meg. Nehéz eset a gyerek, az tuti! "Nekem a Balaton a Riviéra…" - szólalt meg a mindenki által ismert dal.

 - Na, ezt se ismered? - mosolyogtam rá. Látszódott rajta, hogy pár percig küzdött belülről, majd feladta, és torka szakadtából énekelni kezdte a számot.

- "Nyári éjszakán..." – Bolond! Igen, ez volt az, ami legelőször eszembe jutott róla, majd az, hogy nem is olyan rossz srác, sőt… Igazán rendes, hiszen ő kiállt mellettem a ribancok ellen is. A szám feléig együtt énekeltünk, aztán valahogy mindketten elhallgattunk, és bámultunk egymást. Mi ez? És miért? És… és… Nem volt időm rájönni, mi történik, a fiú megcsókolt, de most biztos voltam benne, hogy ezt igazi csóknak szánta. Átöleltem és visszacsókoltam. A dalnak vége lett, mi pedig zavartan néztük a másikat. – B.Ú.É. K! – vigyorgott kínosan. Elnevettem magam, ennél butábban meg se tudta volna törni ezt az egészet, de nem baj, ezért szeretem.

- Amm, hát, neked is, így előre. - A lábamat figyeltem, fogalmam se volt, hogy most mit kellene csinálnom. - Asszem ez már nem a kis kullancs miatt volt, ugye? - törtem meg végül. Francba! Ez a legrosszabb, amit csak tudtam volna mondani. Zavartan a part felé fordult, és megrázta a fejét.

 - Ő most a szálláson van.

 - Nem megyünk kicsit nyugisabb helyre? - próbáltam a feszültséget feloszlatni.

- Hozzám vagy hozzád? – vigyorgott perverzen. Idióta! Látszik, hogy fiúból van a kis hülye…

- De vicces gyerek vagy! - ráztam meg a fejem.

- Mondjuk PS- ezhetünk, ha van kedved - mondtam végül.

- Á, nincs kedvem - rázta meg ő is a fejét. - Mit szólnál ahhoz, ha lemennénk a vízhez? - ajánlotta fel. Hm, nem is rossz ötlet. Ha jobban belegondolok, nem szeretnék ismét Bence apjával találkozni, és a túlságosan is kedves személyzettel. Fúj, ki is ráz a hideg!

- Legyen - indultam el, hogy minél hamarabb itt hagyjam ezt a tömeget.

- Nekem a Balaton a Riviéra, napozni ott szeretek a homokon... - dalolászta tök hamisan, miközben kiértünk a halászok terültére. Ott volt egy kisebb beugrószerűség, ott egy pad, ahová a horgászok szoktak leülni. Mi is helyet foglaltunk rajta. Hátra dőltünk, előttünk lévő kis szikla támaszkodóra rátettük a lábunkat, és figyeltünk a holdfényében csillogó balatoni vizet. Csodaszép, idilli helyzet volt, de a buliról hallatszó következendő rock szám nem pont ide illet. Kavarogtak bennem az érzések, gondolatok: nem tudtam, hogy mi történik velem. Két napja még úgy keltem fel, hogy eljövök a Balatonra melózni, szerzek haverokat, élményeket, na meg pénzt, erre a második éjjel már azt veszem észre, hogy érdekel egy srác. Egy olyan srác, akivel egyhuzamban lehúztam negyvennyolc órát. Ám, ha jobban belegondolok nem is tudok róla semmit… Felé fordultam, ő is felém, majd megcirógatta a virágos szoknyámból kibukkanó combomat.

- Ha tudnám, hány szerelmet bír el még a rakpart… - kezdett el valami mást énekelni, mire ismét felnevettem. – Figyelj, Rebeka – hagyta abba. Arca elkomolyodott, de hamar visszatért a mosolygós Bence. Érdeklődve felé fordultam. – Kurva szarul smárolok? – vágott egy fintorodó arcot. Felröhögtem, és megráztam a fejem. Hogy tud ilyet kibökni ilyen helyzetben?!

- Nem, nyugi – tettem a vállára nyugtatásképpen a kezem. Édesen elmosolyodott, közelebb hajolt hozzám, aztán ismét megéreztem azokat a puha, finom ajkakat. Mmm, annyira aranyos! Pár ember elment mögöttünk, ezért gyorsan elváltunk. Én is rák vörös voltam, ő is, pedig ő a nagy nőcsábász, akire ráhajtott még a kis kullancs nővérkéje is. Oké, féltékeny vagyok, jól gondolja mindenki, és? Érdekelt valami, hogy miért teszi ezt, hogy nem- e csak játszik velem… Bár, szerintem azt nem fogja az orromra kötni.

 – Bence – szólítottam meg -, miért teszed ezt? – kérdeztem rá végül. Megvonta a vállát, előrehajolt, és kitámasztotta magát a térdén.

 - Nem tudom, Bukus – mondta a most kitalált új becenevem. Ám most mégse az érdekelt, hanem az, hogy nem tudja. – Őszintén, nem tudom. Nem akarok semmit tudni. Élvezni akarom a nyarat, a melót, a társaságod, és basszus… Szép vagy – fordult felém biztatóan vigyorogva. Ó, te!

 

Hetedik fejezet - Bence Adonisz Kovács

Sziasztok! :D Megjött végre az új fejezet, én imádom, remélem nektek is tetszeni fog. Írjatok megjegyzést és iratkozzatok is fel ^^  puszii

Aoi és Pertli

Hetedik fejezet - Bence Adonisz Kovács

Bence szemszöge

Rebeka boldogan belement a billiárdos időtöltéshez. Igen, legalább így megmutathatom neki, hogy mennyire menő is vagyok! – gondoltam nagyképűen, miközben sétáltunk a terem felé. A helyiségbe csak itt-ott volt pár ember, azok is idősebbek, talán apukák. Jó, nem is csodálom, nyáron ki szeret bent kuksolni? Senki, de, na! Én imádok billiárdozni. Odasétáltam egy billiárd asztalhoz, majd lassan végig simítottam rajta. Szia, bébi, rég találkoztunk!

- Játszottál már? – fordultam a lány felé, aki érdekesen nézett rám az előbbi tettem miatt. Most mi az? Normális, ha a billiárdasztallal flörtöl valaki, nem?

- Nagyon régen, szóval vehetjük úgy, hogy hülye vagyok ehhez a játokhoz, de, ahogy láttam, de elég mély kapcsolatot ápolsz vele – gúnyold ki, elég csúnyán. Összeszűkítettem a szemem. Egyszerűen féltékeny, mert rám egy billiárdasztal tapad, és nem egy Szőke Kóla, ennyi – rendeztem le magamba.

- Akkor legyek veled gyengéd? – vigyorogtam, fel sem véve a sértést

- Ááá, nem kell! Hamarabb jóba leszek ezzel a dologgal, mint hinnéd – mondta sejtelmesen. Odasétáltam a dákókhoz, megfogtam kettőt, majd visszasétáltam. Bekentem neki billiárd krétával, és átnyújtottam neki.

- Akkor taníts, Mester – vigyorogtam. Tuti, hogy majd nekem kell tanítanom!

- Először látni akarom a hatalmas királyt! – adott utat nekem. Ám legyen! Leszek én a Mátyás, az igazságos, a jó szívű, aki megtanítja szegény, kicsi messziről jött kislányt bevonulni a nagyvilágba.
Az asztalhoz léptem, bekentem magamnak is a dákót, elhelyeztem a golyókat, és beálltam a speciális „billiárd pózba”. Bemértem a lyukat, mintha csak egy nyulat céloznék lelőni, majd elsütött az első ütést, ami nem is lett olyan jó… Ha pontosabb akarok lenni: meg sem mozdult a többi golyó, a fehér is csak pár centit.

- Ez a dákó nem jó! – nyafogtam.

- Biztosan a dákó rossz! – nevetett feltűnően hangosan. Ú, a kis genyagép! Egyszerűen el vagyok tőle szokva, és a dákó sem a legjobb, erről nem tehetek.

- Akkor próbáld ki a sajátod, hátha az se jó – adtam át neki a helyem.

- Legyen – vonta meg a vállát. Eljátszotta ugyanazokat, amiket én, annyi különbséggel, hogy neki egyből belement a piros golyó a lyukba. Ez hihetetlen, lepipált egy lány… Önelégült vigyorral az arcán felegyenesedett, majd felém fordult.

- Kezdők szerencséje – mondtam inkább magamnak, mint neki.

- Hát, igen, puszta szerencse, hogy királyt legyőzte a szolgáló. Mint egy rossz népmese! – nevetett fel hitetlenül. Én is elmosolyodtam. Honnan tudta a gondolataim? Félelmetes egy nőszemély, annyi biztos. Ezután szépen eljátszottuk az időt, majdnem el is késtünk újra, de szerencsére nem. Na, az lett volna szép, első napot dupla késéssel indítani. Tudom, engem nem bántana Béla bá’, de Rebit biztosan… Meg van! Meleg a hapsi, és nő undora van! Ez a leglogikusabb megoldás!

- Szóval, te tudod merre is van ez a Gellért-hegy? – súgtam oda társamnak, mivel a papíron csak egy kép van, és az, hogy az a következő program. Már mindegyik csoport elindult, persze más-más irányba, szóval nem követhessük őket… A gyerekekre néztem, feszülten várták a fejleményeket.

- Gőzöm sincs – rázta meg a fejét, majd előkapta a telefonját. – De ez a kis szerkentyű igen – vigyorodott el. GPS! Erre miért is nem gondoltam?

- Egy zseni vagy! – dicsértem meg.

- Csak természetes – mondta nagyképűen, majd beírta az úti célt, és az „asszony” már mondta is a magáét.

- Kettes sor! – kiáltottam, mire a csürhe be is állt. Hm, milyen kis szófogadóak. Rebeka ment elől, mivel nála volt a navigáció, én pedig hátul, mert ezektől a gyerekektől minden kitelik.

- Bence bácsi – fogta meg a kezem egyik szőke, kilenc éves kislány, Lili. Lemosolyogtam rá. Annyira aranyos, ahogyan ragaszkodik hozzám. Ha lesz kislányom, remélem, ő is ilyen édes lesz!

- Hm? – kérdeztem. Megrázta a fejét, szóval nincs semmi. A látvány gyönyörű volt, ehhez semmi nem fogható! Az a ragyogó, kék víz… Igen, azt hiszem, örülök, hogy nem otthon PS-ezek, hanem itt melózok, még akkor is, ha emiatt a szüleim megharagudtak rám. De teszek rá, imádom a nyarat, lázadni akarok, és nincs kedvem velük tölteni az időmet. A fiatalság rövid, itt vagyok tizennyolc évesen, már elszállt a fele fiatalságom, és nem tudok felmutatni semmit! De ez most nem is fontos, lett egy barátom, Rebeka, akivel reményeim szerint, nem csak nyáron leszek jóban.

- Bence! – szólt hátra Sorstársam, mire az egész csürhe megállt.

- Mi az? – mentem előre. Maga elé mutatott. Az út kettévált, de a navi azt hajtotta, hogy menjünk egyenesen.

- És most? – vágott ijedt képet. Elvettem tőle a telefont, majd elindultam egyenesen, átvágva a bokrokon, be az erdőbe. Ha egyenesen kell menni, akkor arra megyünk. A lány tétlenül meredt utánam, de Lili odaszaladt hozzám, ezért az egész csipet-csapat utánam eredt.

- Gyere már, jó lesz – mosolyogtam vissza rá.

- Hát, de ez így mi? – aggodalmaskodott. Megtorpantam mellé szaladtam, összekulcsoltam az ujjainkat, majd úgy húztam magam után.

- Ha egyenesen kell menni, akkor erre kell – nevettem fel.

- Én hiszek neked – nevetett velem. Végre valaki! Igaz, eléggé elmevetült ötlet volt erre jönni, de na, a navi volt! Megpaskoltam a fejét, majd elindultunk fel a falépcsőkön. Bármerre néztem csak fákat, bokrokat láttam, néhol-néhol pár lépcsőt, hogy könnyebben feljussunk a meredek lejtőn. Miféle útvonal ez?!

- Te, Bence… Biztos vagy benne, hogy egy tucat gyereket erre az izére kellene bízni? – emelte fel a telefont.

- Rebeka, bízz már egy kicsit a technológiában – mentem előre rohamosan.

- Ó, igen! Mindig itt kezdődik a világvége és a roboturalom is! – mondta komolyan. Oldalra sandítottam rá, majd hatalmas hahotázásba kezdtem.

- Ne légy már ilyen, tuti erre kell jönni – mondtam magabiztosan. Sóhajtott egy nagyot, és inkább leintett. Jobb is! Csak tudom, hogy az ilyen ketyerék nem tévednek. Újra összeráztam a bandát, most én mentem elől, társam hátul. Kicsit bánt, hogy nem bízik férfiúi megérzéseimben.

 Nem tudom, mióta mászkáltunk már, de egy idő után kezdtem azt érezni, körbe-körbe megyünk. Rendben, talán hallgatnom kellett volna rá… Természetesen ezt nem vallom be neki, túl nagy az önbecsülésem, na, meg persze az egóm sem engedi.

- Bence… - morogta mérgesen, amikor már ő is észrevette, hogy teljesen tanácstalan vagyok. De na! GPS!

- Jó, na, eltévedtünk – vallottam be.

- Tudtam! – mutatott rám vádlón. – Túl önfejű vagy, hogy bevalld, és ezért történt minden! – nézett rám gyilkos tekintettel. Ah, most mi legyen…? Ő sem segít ám most! Tétlenül körbe néztem, nem tudom, mi tévő legyek. Itt van a nyakamon egy csapat gyerek, ráadásul Szőke Kullancs is engem kezdett már méregetni. Vá! – haraptam be az alsó ajkam.

- Na, mi van, Adonisz? Eltévedtünk? – jött oda hozzánk.

- Semmi közöd, állj vissza a sorba – mordultam rá, mire Rebeka mögé bújt.

- Segíts, cica, meg akar enni! – játszotta túl a szerepét. Nyomorék!

- Kopj le, vakarcs! Semmi közöd semmihez, szóval menj vissza a helyedre – osztotta ki Lelki társam is. Ó, ilyenkor imádom.

- Miért utálsz? – akadt ki.

- Nem vagyok benne biztos, de talán kurva idegesítő egy kullancs vagy, és azért? – tettem fel a költői kérdést.

- Na, mondom, menj a helyedre, mert Adonisz élve fog megenni téged. – Felnevettem, tetszik ez a név! Már látom lelki szemeim előtt az új Facebook nevem: Bence Adonisz Kovács. Hát, ez igen nagy lesz!

- Nem félek tőle, csak a szája nagy… Ahhoz képest, hogy jártok, még hozzád se ér – mondta inkább nekem, mint a lánynak. Hé, ez amúgy mit vár tőlem?! Még hozzá sem érek, blabla… Köze sok nincs ehhez sem, de legyen, megmutatom neki, ki itt a mester! – indultam el Rebeka felé, és hirtelen lekaptam.

Hatodik fejezet - Kullancs invázió

Sziasztok! Ezeregy bocsánat a késésért, komolyan >< igyekszünk, de sok a suli így a végére. Az új rész megpróbáljuk hozni hétfőre, addig is jó olvasást. :D

Aoi és Pertli.

Hatodik fejezet - Kullancs invázió 

Rebeka szemszöge

Az egész hajókázás unalmasan telt. Két óra után végre kikötöttünk, ott ahol indultunk.

- Akkor most ebéd következik! - próbáltam összeszedni a csapatot. Néhány perc múlva már a szálláson voltunk, és mindenki szépen leült az asztalhoz. Áron lehuppant mellém, pedig azt a helyet Bencének szántam.

- Öööö.... Ne haragudj, de nem ülnél át máshová? - próbáltam finoman lerázni.

- Jaj, kérlek! Csak meg szeretném ismerni, a vezetőmet - vigyorgott sejtelmesen a szőkeség. Nem válaszoltam neki. Láttam Bence szúrós pillantását, aztán azt is, hogy az asztal másik végébe foglal helyet. Tehát megsértődött!

- Ez a Bence a tesód vagy a pasid? - tette fel, az elég magánéletbe mászó kérdését Áron.

- Közöd? - mondtam nyersen.

- Hát, azért tudnom kellene, hogy egy védelmező testvérrel, vagy a féltékeny pasival kell megküzdenem. - komolyodott el a srác. Hát ez tiszta röhej! Ez a kis nyálgombóc gyerek akar bepróbálkozni!

 - Ne is haragudj, de ez rohadt illetlenség, másfelől pedig, még mindig az én dolgom, hogy a Bence kicsoda. Ja, és most szögezzük le, én a vezető vagyok, nem pedig a kislány, akit egy hétre össze tudsz szedni. És akkor szerintem ennek a beszélgetésnek vége! - felálltam és odamentem Bencéhez.

- Na, mi az? A szőke kullancs mégsem olyan hú, de jó társaság? - kérdezte a barack levét szürcsölgetve.

- Ne kezd! Egy nyomulós tapló! Már ő felidegesített, nem kell neked is - szidtam le egyből szegényt.

- Ne haragudj, hogy apám felcsinálta anyámat, és voltak olyan bolondok, hogy a megtermékenyülő petesejtet nem ölték meg, hanem hagyták világra jönni - motyogta a bajsza alatt.

- Jól van, bocs - mondtam nem túl őszintén.

- Megbocsátok - nevetett fel, és arrébb csúszott, hogy elférjek.

- Hogy kell szépen lekoptatni valakit? - érdeklődtem, miközben leültem mellé.

- Így e - köszörülte meg a torkát, majd büfögött egy hatalmasat. Hangosan felnevettem.

- Valami nőiesebb és szebb ötlet?

- Légy hisztérika, azt utálják a fiúk - mondta, miközben beleharapott a hotdogjába. Én is elkezdtem enni és fontolgatni kezdtem az ötletet. Most komolyan játsszam el a kispicsát? És ha ennek a pávának még ez se elég?

- Nem hiszem, hogy ez beválna… - ráztam meg a fejem.

- Akkor mondd, hogy a pasid vagyok - vonta meg a vállát. Elpirultam, és próbáltam elrejteni az apró mosolyomat. Ilyenkor mit mondjon az ember? Ha kiröhögöm és megmondom neki, hogy ez nem a legjobb ötlet, akkor megbántom őt és a drága egóját, de ha helyeselni fogok, teljesen félre fogja érteni. Végül is, mi rossz van abban, ha egy kicsit félreérti? Mondjuk, egy napja is alig ismertem, amikor ott aludtam nála. Most már két napja is van, hogy találkoztunk, szóval, ezek után belefér ez a hülyeség is. Nyár van, nincsenek itt apámék, szóval ennyi apró butaság még kell is, sőt.

- Na, ez már egy elfogadhatóbb ötlet - bólintottam.

- Akkor menj, és törd szét a szívét, vagy a "pasid" fogja az orrát, mivel most vagy engem, vagy téged stíröl - mondta halál komolyan. Elfojtottam egy röhögést, és odaslattyogtam a kis szőke pávához, aki széles vigyorral fogadott.

- Ne örülj annyira magadnak, gyere egy kicsit ki velem, beszélnünk kell - rögtön fel is pattant a gyerek, és utánam jött. Nem akarom megtudni, hogy mi járt éppen a fejében, de kétlem, hogy ara gondolt, hogy én le fogom pattintani.

- Arról van szó, hogy meg szeretnélek kérni, arra, hogy akadj le rólam. Előző kérdésedre választ adva, igen járunk Bencével, és még egy bepróbálkozás és nem lesz túl jó vége… - hihetetlenül jól esett ezt kimondani és látni, hogy lefagy a mosoly az arcáról - Tehát, mostantól, úgy viselkedj velem, mint a vezetőddel. Ha még ez se lett volna elég arra, hogy felfogd, nem kéne próbálkozni, elmondok még egy titkot. Nem vagy az esetem, és csak égeted magad, és ahogy előbb is mondtam, nem akarod megvárni azt, hogy ezt Bence magyarázza el neked. Fogtad?

- Uh… - hajtotta le a fejét - De mit eszel azon a srácon?

- Hát… - ez aztán a gonosz kérdés ebben a helyzetben. Nem járok Bencével, most mégis arról kellene magyarázkodnom, miért is jön be nekem ennyire… - Igazából semmi közöd! - próbáltam kikerülni a kínos hazugságunk fokozását.

- Most találtad ki, hogy jártok, csak, hogy lekoptass? - találta fején a szöget. Persze, ezt nem vallhattam be neki, mert az rohadt égő lett volna. Mosolyogva beletúrt a hajába.

- Jó, akkor tessék, azt szeretem benne, hogy vicces, kedves, jól néz ki, és úgy ahogy van, az egész embert lehet imádni. - huh… Ez hogy jött?

- Rendben, felfogtam. De egy búcsúölelést kaphatok? - nézett rám bociszemekkel. Megforgattam a szemem és bólintottam egyet, mivel már szinte sajnáltam a gyereket, amiért ilyen csúnyán le lett koptatva. Megöleltem, de amikor elváltam volna tőle, egy óvatlan pillanatomban megpróbáltam megcsókolni, ami részben sikerült is neki, de egy másodperc alatt sikerült ellöknöm a srácot.

- Tapló! - üvöltöttem és betrappoltam az ebédlőbe. Levágtam magam Bence mellé, de nem mondtam semmit. Enni kezdtem, mintha mi sem történt volna.

- Mi volt? - fordult felé mosolyogva. Biztos nem mesélem el neki, hogy lesmárolt az a nyomorék! Szarul is eshet neki, meg egyébként is, rohadt ciki…

- Ja, leráztam - válaszoltam tömören. a felrobbanás szélén álltan, szóval nem volt kedvem még neki is kamuzni.

- Oké - mondta, majd visszafordult a másik oldalához egy kislányhoz. Igazából őt nem is nagyon érdekli ez az egész szerintem. Csak bambán néztem ki a fejemből és szidtam ezt az egész helyet. Egyszer csak, csipogott Bence telefonja jelezve, hogy SMS-e érkezett. A fiú megnyitotta az üzenetet és eltorzult arccal rám nézett.

- Figyelj, tudom, hogy csak munkatársak vagyunk, de azért nem kellett volna hazudnod - mondta megbántva, és ingerülten a zsebébe mélyesztette a készüléket. Francba!

- Mi? - próbáltam menteni magamat, de sejtettem mi volt az üzenetben.

- Semmi - állt fel, és elment a mosdók felé. Utánaszaladtam és amikor kiértünk a étkezőből, elkaptam a karját.

- Hé, nem tudom mit láttál, de az nem igaz! - védtem magam, elég bután. Zavartan felnevetett.

- Nyugi, nem érdekel. - Kicsit csalódott lettem ettől a választól, pedig örülnöm kellett volna neki.

- De akkor is! Nem szeretném, hogy rosszat gondolj rólam! Mi volt az üzenetben? És kitől?

- Egy lánytól - tolta ki a nyelvét.

- Ne csináld már! Kérleeeeek! - kezdtem elveszteni a türelmemet - Nem szeretném, hogy valami butaságot gondolj rólam.

-  Nem gondolok semmit - próbált megnyugtatni - Csak azt mondtad, nem tetszik Szőke Kullancs, és na... Nem szeretem, ha hazudnak nekem - vallotta be.

- Szóval arról van szó tényleg… Figyelj, rögtön ellöktem, én tényleg kiosztottam és tényleg azt hazudtam, hogy veled járok! - magyaráztam kitartóan.

- Elhiszem, na! - nevetett fel.

- Tudod, hogy soha nem csalnálak meg! - Most már én is mosolyogva válaszoltam, és egy kissé gúnyos vigyorral bámultam rá.

- Tudom, cukorkám! - ölelt át a vállamnál nevetve, és egy puszit nyomott a hajamba. Visszaöleltem és örültem, hogy nem vesztünk végül össze.

­Kajálás után egy kis szabad foglalkozás volt az egész tábornak együtt.  Bencével, beszélgettünk, mivel mi is kaptunk egy kis pihenőt. Bementünk a társalgóba, ahol már Ilonka és Áron várt minket. Időközben kiderült, hogy testvérek.

- Na, megjött az újdonsült gerlepár! - sipítozott a szőke liba. Elmosolyodtam, de mintha meg sem hallottam volna, lehuppantam egy fotelba. Bence óvatosan arrébb tolt, és mellettem foglalt helyet.

- Na, Ilonka - fordult a lány felé -, hogy bírsz a gyerekekkel nélkülem? - kérdezte vigyorogva.

- Jól, kösz a kérdést. Gondolom a te csoportod el lehet hanyagolva, ha egész nap romantikáztok - gúnyolódott a fruska.

- Szerintem most menjünk! - sziszegtem. Felpattantam, megfogtam a fiú kezét és elindultam kifelé mielőtt ideges lettem.

- Most mi az? - kérdezte meglepve.

- Semmi, csak nem voltam erre kíváncsi. Vagy te szeretted volna a féltékenységi rohamait hallgatni?

- Nem - rázta meg a fejét. - De lehet, hogy csak jól akarja végezni a melót - vigyorgott.

- Ezt még te magad se hiszed el! - nevettem - Na jó, mit csináljunk, még van fél óránk...

- Tudod, amikor jöttem erre első nap, láttam egy billiárd termet... - nézett sejtelmesen rám.