Nyolcadik fejezet - Rómeó és Júlia

Sziasztok! ^^ Bocsi a sok késésért, de íme a nyolcadik fejezet! *.* Reméljük, tetszeni fog nektek! :3 ó, és köszönjük az új design-t Catty-nek :D Jó olvasást! :) 

Aoi és Pertli 

Nyolcadik fejezet - Rómeó és Júlia 

Rebeka szemszöge

 A kirándulás további része elég kellemetlenül telt a csók miatt. Igaz, nem egy olyan hű, de nagydolog, de akkor is elég furán jött ki, és nem tudom hova tenni. Csak a kis kullancsnak akarta megmutatni mekkora király is ő, vagy valamennyi komolyságot is belelátott ebbe? Szerintem az előbbi jóval valószínűbb, de majd elválik. Egész délután azon dolgoztunk, hogy időben visszaérjünk a tábortűzre, és ez majdnem sikerült is, szerintem egy óra csúszás nem gáz. A kis csipet-csapat elment átöltözni mi meg addig Bencével - sajnos kettesben - elkezdtük a tábortüzet rakni. Kínos csend volt, amit egyikünk se tudott megtörni néhány pillanatig.

- Bence… - kezdtem el a mondandómat, de a gondolatok nem álltak össze a fejembe, így itt el is akadtam sikeresen. Francba! Most tuti azon kattog, hogy éppen szerelmet akarok neki vallani, vagy épp el akarom küldeni a fenébe.

- Hm? – fordult felém mosolyogva. - Bence… mi volt az a kiránduláson, de most őszintén? - néztem rá morcosan. Érdekelt a dolog, tudnom kell róla!

 - GPS, drága, GPS - sóhajtotta fáradtan. Kis szemét! Pontosan tudta, hogy nem arra gondoltam, de nem, ő direkt húzza az agyamat.

- Ahhj, hülye! Nem az! - szidtam le.

 - Mizu van, gerlepár? - röhögött a kis kullancs, aki a legeslegrosszabb időpontban jelent meg. Irritáló egy dög!

 - Á, egy kullancs! – kiáltotta Bence túlzottan játszottan, és faággal kezdte dobálni. Én hangos röhögésben törtem ki: hihetetlen látvány volt, ahogy kullancska babamódba átmegy és rinyál, hogy fáj, hogy hagyjuk békén, és amúgy is, rohadt parasztok vagyunk, és még össze se illünk. Bence meg az összes összerakott fát hozzávágta Áronhoz, akit már lassan a sírás kerülgetett.

 - Mégis mi a fenét képzelsz magadról, te kis görcs? - üvöltött a szőke srác és bosszúból ő is dobálni kezdte Bencét, aki vagy elkapta a botokat, vagy nevetve nézte, ahogy lepattannak róla.

- Kicsike, álljál le, gyűjtsd össze az ágakat és hord oda - törtem meg végül ezt a szánalmas gyerekeskedést, habár elnéztem volna még egy darabig.

- Miért én? És mégis mi jogotok van a bántalmazásomhoz? - hisztizett Áronka.

 - Azért te, mert én vagyok a főnök, és ez egyszerű nevelés volt. Szóval most szépen megcsinálod azt, amit mondok, vagy mehetsz egy másik csapatba. Fogtad?! - oktattam ki.

- Igen ám, én pedig innen fogom nézni, hogy ügyes vagy- e - ült le a fűbe fáradtan Bence.

 - Csak miattad! - mért végig engem a szőke kullancs, és unottan visszahordta szépen a kupacba a fákat. Már este nyolc-kilenc körül járhatott, lassan kezdett sötétedni. Fél óra múlva mindenki a gyulladó tűz körül ült. Bencével egy sorszerencsétlenkedés után, sikerült hatalmas tüzet csinálnunk. Tizenegykor mindenki álmosan és jóllakottan visszavonult a szobájába.

 - Mit csinálunk ma este? Nem mondtál valami bulit, vagy mit a múltkor? - kérdeztem Bencétől. Ha már tegnap éjjel PS-eztünk, hát ma este se aludjunk!

- Hát, Béla szervez állítólag a személyzetnek egy „nyárnyitó" bulit, de semmi kedvem menni - mondta a szemét dörzsölgetve álmosan. Egyem meg, mint egy kis gyerek!

 - Akkor lenézzünk a partra, vagy alukálni akarsz? - próbáltam kiszedni belőle, hogy vajon mit szeretne.

 - Menjünk a partra, úgyse tudnék aludni - vigyorgott.

- Rendben! - egyeztem bele boldogan. Felpattantam, megfogtam a kezét, és rögtön el is indultam. Sétáltunk, beszélgettünk, nevettünk. A part másik felén megláttam, hogy színes fények villognak, és hangos zene szól. Egy hajó innen pont arra ment, így kisebb unszolás után, sikerült rávenni társamat, hogy menjünk át.

- Szép ilyenkor a víz - mondtam, már a hajóról lenézve.

- Boldog vagyok – csúszott ki a száján. Értetlenül felé fordultam, majd pislogtam párat, és ismét a víz felé. Nem válaszoltam, nem tudtam volna, mit. Ránéztem mire ő, egy kicsit elkapta a fejét. Innentől nem szólaltunk meg, csak a Balatont bámultuk. Kikötött a hajó, mi pedig tíz perc múlva már piáló fiatalok között találtuk magunkat.

- Gyere táncolni! - húztam be a tömegbe a fiút.

- De nem is ismerem ezt a számot - nevetett, és a lába szinte gyökeret vert. Nya, csak nem félénk lett a nagy Mester, hogy nem tud táncolni? – gondoltam vigyorogva. Vagy lehet, szimplán nem szeret… Hm…

- Mi van, nem szeretsz táncolni? – néztem rá furcsán.

- Te rosszabb vagy, mint anyám, átlátsz mindenen – vigyorgott, ám továbbra sem mozdult meg. Nehéz eset a gyerek, az tuti! "Nekem a Balaton a Riviéra…" - szólalt meg a mindenki által ismert dal.

 - Na, ezt se ismered? - mosolyogtam rá. Látszódott rajta, hogy pár percig küzdött belülről, majd feladta, és torka szakadtából énekelni kezdte a számot.

- "Nyári éjszakán..." – Bolond! Igen, ez volt az, ami legelőször eszembe jutott róla, majd az, hogy nem is olyan rossz srác, sőt… Igazán rendes, hiszen ő kiállt mellettem a ribancok ellen is. A szám feléig együtt énekeltünk, aztán valahogy mindketten elhallgattunk, és bámultunk egymást. Mi ez? És miért? És… és… Nem volt időm rájönni, mi történik, a fiú megcsókolt, de most biztos voltam benne, hogy ezt igazi csóknak szánta. Átöleltem és visszacsókoltam. A dalnak vége lett, mi pedig zavartan néztük a másikat. – B.Ú.É. K! – vigyorgott kínosan. Elnevettem magam, ennél butábban meg se tudta volna törni ezt az egészet, de nem baj, ezért szeretem.

- Amm, hát, neked is, így előre. - A lábamat figyeltem, fogalmam se volt, hogy most mit kellene csinálnom. - Asszem ez már nem a kis kullancs miatt volt, ugye? - törtem meg végül. Francba! Ez a legrosszabb, amit csak tudtam volna mondani. Zavartan a part felé fordult, és megrázta a fejét.

 - Ő most a szálláson van.

 - Nem megyünk kicsit nyugisabb helyre? - próbáltam a feszültséget feloszlatni.

- Hozzám vagy hozzád? – vigyorgott perverzen. Idióta! Látszik, hogy fiúból van a kis hülye…

- De vicces gyerek vagy! - ráztam meg a fejem.

- Mondjuk PS- ezhetünk, ha van kedved - mondtam végül.

- Á, nincs kedvem - rázta meg ő is a fejét. - Mit szólnál ahhoz, ha lemennénk a vízhez? - ajánlotta fel. Hm, nem is rossz ötlet. Ha jobban belegondolok, nem szeretnék ismét Bence apjával találkozni, és a túlságosan is kedves személyzettel. Fúj, ki is ráz a hideg!

- Legyen - indultam el, hogy minél hamarabb itt hagyjam ezt a tömeget.

- Nekem a Balaton a Riviéra, napozni ott szeretek a homokon... - dalolászta tök hamisan, miközben kiértünk a halászok terültére. Ott volt egy kisebb beugrószerűség, ott egy pad, ahová a horgászok szoktak leülni. Mi is helyet foglaltunk rajta. Hátra dőltünk, előttünk lévő kis szikla támaszkodóra rátettük a lábunkat, és figyeltünk a holdfényében csillogó balatoni vizet. Csodaszép, idilli helyzet volt, de a buliról hallatszó következendő rock szám nem pont ide illet. Kavarogtak bennem az érzések, gondolatok: nem tudtam, hogy mi történik velem. Két napja még úgy keltem fel, hogy eljövök a Balatonra melózni, szerzek haverokat, élményeket, na meg pénzt, erre a második éjjel már azt veszem észre, hogy érdekel egy srác. Egy olyan srác, akivel egyhuzamban lehúztam negyvennyolc órát. Ám, ha jobban belegondolok nem is tudok róla semmit… Felé fordultam, ő is felém, majd megcirógatta a virágos szoknyámból kibukkanó combomat.

- Ha tudnám, hány szerelmet bír el még a rakpart… - kezdett el valami mást énekelni, mire ismét felnevettem. – Figyelj, Rebeka – hagyta abba. Arca elkomolyodott, de hamar visszatért a mosolygós Bence. Érdeklődve felé fordultam. – Kurva szarul smárolok? – vágott egy fintorodó arcot. Felröhögtem, és megráztam a fejem. Hogy tud ilyet kibökni ilyen helyzetben?!

- Nem, nyugi – tettem a vállára nyugtatásképpen a kezem. Édesen elmosolyodott, közelebb hajolt hozzám, aztán ismét megéreztem azokat a puha, finom ajkakat. Mmm, annyira aranyos! Pár ember elment mögöttünk, ezért gyorsan elváltunk. Én is rák vörös voltam, ő is, pedig ő a nagy nőcsábász, akire ráhajtott még a kis kullancs nővérkéje is. Oké, féltékeny vagyok, jól gondolja mindenki, és? Érdekelt valami, hogy miért teszi ezt, hogy nem- e csak játszik velem… Bár, szerintem azt nem fogja az orromra kötni.

 – Bence – szólítottam meg -, miért teszed ezt? – kérdeztem rá végül. Megvonta a vállát, előrehajolt, és kitámasztotta magát a térdén.

 - Nem tudom, Bukus – mondta a most kitalált új becenevem. Ám most mégse az érdekelt, hanem az, hogy nem tudja. – Őszintén, nem tudom. Nem akarok semmit tudni. Élvezni akarom a nyarat, a melót, a társaságod, és basszus… Szép vagy – fordult felém biztatóan vigyorogva. Ó, te!