Ötödik fejezet - Apák gyöngye

Hi, eberybody! :D Ne haragudjatok, tegnap elmondhatatlanul pocsék kedvem volt, ezért teljesen kiment a fejemből, hogy hétfőn új fejezetet kéne posztolnom, és most Pertli sincs otthon ><. Igen, ha már itt tartunk: arra jöttünk rá, hogy nyáron sajna csúszni fognak a részek, mivel kb 5-6 hét be van táblázva nekünk, de majd próbálkozunk. :* Most még csak annyi, hogy hálásak vagyunk a 6 feliratkozónak, köszönjük! :) 
Ps. Folytassátok a kommentelést és a feliratkozást! ^^ (gőzöm sincs miért ilyen szellősen illeszti be, nézzétek el)

Aoi és Pertli.

Ötödik fejezet - Apák gyöngye

Bence szemszöge

Az ajtó felé kaptam a fejem. Ki zavarhat ilyenkor? – gondoltam, amikor apám édes hangja csendült fel, hogy nyissam ki. Ijedten a lányra néztem, aki látszólag nem értett semmit, ezért gyorsan belöktem a fürdőszobába, és be is zártam. Remélem, érti, hogy miért tettem… Összekócoltam a hajam, továbbá valami álmos képet próbáltam vágni.

- He? – nyitottam ajtót. Apa ingerülten baktatott be a szobámba...a anyámat keresi, kidobom a teraszra, az biztos!

- Nem meg nem mondtam, hogy ne hozzál fel nőket?! – kérdezte idegesen. Megvontam a vállam, nem nőket hoztam fel, csak egy lányt, és ő inkább csak munkatárs, szóval nem tudom, mi baja. Amúgy sincs semmi köze, nekem ő nem parancsolhat!

 - De, és? – néztem rá üres tekintettel. Ló módjára kifújta a levegőt, kaptam egy agymosást, majd távozott őnagysága. – Kijöhetsz!

- Mégis mi volt ez az egész? Nem azt mondtad, hogy jóban vagy apáddal? - vont kérdőre. Mikor hazudtam én le ekkorát?! Hihetetlen, ez kész! Sosem hittem volna, hogy eddig süllyedek.

- Jóba vagyok – vigyorogtam. Istenem, miért ilyen kibaszott nehéz hazudni?

- Persze, ezek után el is hiszem! Akkor miért szidott le, és miért rejtettél el előle? - faggatott tovább.

Mit érdekli? Nem akarok gonosz lenni, de nem fogok egy tök idegennek kitálalni a szüleimmel való kapcsolatomról.

– Nem szereti, ha lányokkal lógok – hazudtam tovább.

- Aham, persze... Mindegy, nem érdekes. Inkább akkor mutasd meg, hol fogok aludni.

– Az ágyon – vettem le az említett tárgyról egy paplant és párnát. Az ágy mellé megcsináltam a helyem, majd lefeküdtünk mindketten; hajnali négy óra volt, nekünk pedig hétre a parton kellett lennünk. Ő is bebújt a pihi-puha ágyamba, majd még egyszer mondta, hogy cserél velem, de elutasítottam; udvariasságra neveltek.

Én viszonylag tök hamar bealudtam, egyáltalán nem zavart a kemény padló. Azt hiszem, olyan vagyok, mint a kutyák! Még a szögön is elalszanak. Vagy azok nem a kutyák?

***

Másnap reggel kimondottan kipihenten ébredtem, amit igencsak furcsáltam. Mennyi lehet az idő? – néztem a telefonomra, ami szinte kiégte a retinám, de azért láttam a pontos időt: kilenc harminc! Elkéstünk! – pattantam fel.

– Fél tíz van! – dobtam Rebeka fejére a párnám, miközben már fél lábbal a farmer halász nadrágomba voltam.

- Hogy mennyi? – ugrott ki egyetlen szavamra az ágyból, és ő is rohamosan készülődni kezdett. Veszekedtem volna egy sort, hogy miért nem keltett fel, de rájöttem, hogy nekem ő semmim, ezért nem vonhatom kérdőre. Igaz is, iskola időszakban is mindig a telefonomra keltem, nem tudom, most mit vártam…

Gyorsan meg voltunk mindennel – meg sem fésülködtem -, leszaladtunk a buszmegállóba, de szerencsétlenségünkre a következő csak fél óra múlva indult, ezért egy hirtelen jött ötlettől vezérelve ló halálába futni kezdtünk a part felé.

Száguldoztunk bokron, nénin, baba kocsin, rakparton keresztül, míg nem végre a megbeszélt pontra érkeztünk. Sose hittem volna, hogy munka alatt többet fogok futni, mint valaha egy testnevelés órán. Rebekára pillantottam. Hé, ez itt hol fair?! Én itt majd’ megdöglök, erre ő csillog-villog, még meg sem izzadt! Edzenem kéne, azt hiszem…

A parton már csak egy csoport gyerek volt, sejtésem szerint, a mi csoportunk; szegények látványosan unták a fejüket. Már indultam volna el, de Béla úgy gondolta, hogy most van itt az ideje lecseszni minket, ezért, mint hülye gyerek elénk érkezve őrült módon ordítani kezdett. Miközben osztotta az észt azt vettem észre, hogy valójában csak Sorstársamat bántsa, amit igazán nem tudtam hová tenni. Aztán leesett a húsz fillér; előítéletes nyomorék ez a góré is, akár a többi.

- Már elnézést, de én is késtem – emeltem fel a kezem, hogy lássa, én is ott vagyok.

- Ugyan – intett le, miközben a nap megcsillant kopasz fején -, biztos vagyok benne, hogy a kis hölgy tehet róla, de ne aggódj, megoldóm – mosolygott rám.

- Nem kell – fogtam csuklón a lányt, és inkább oda vonszoltam a gyerekekhez. Amikor odaértünk a csemeték tapsolni kezdtek, nem hiába, hiszen tényleg csoda, hogy oda értünk. Végig néztem a csürhén; nem is olyan rossz, a legkisebb is körülbelül tíz éves, legidősebb tizenhat.  – So, everybody – csaptam össze a tenyerem. – Elnézést a késésért, de ígérem, kárpótolunk majd titeket – vigyorodtam el. – Engem lehet a megváltónak, avagy Bencének hívni – mutatkoztam be, majd Rebekára néztem. – Ő pedig Bébus – találtam ki neki gyorsan valami nevet, mire a gyerekek nevetni kezdtek. Ő csak sóhajtott – úgy tűnik, nem szereti, ha a nevével viccelek.

– Rebeka is megteszi – mosolyogott a rájuk bízottakra. Ők megértően bólintottak, és érdeklődtek a további programról. Szerencsémre vonaton át tudtam tanulmányozni a program-tervet, és valami csoda folytán meg is jegyeztem őket, ezért gond nélkül el regéltem nekik; séta hajókázás, túra, majd este tábor tűznél szalonna sütés. Hm, bárcsak én is gyerek lennék! Élvezhetném a tábort meg minden... Áh, mindegy! Úgyis késtük, kezdjük.

- Rendben, gyerekek! – csaptam össze újra a kezem. – A következő program csak akkor hajtható végbe, ha mindenki okos és óvatos lesz, mert ha meglátok valakiket a vízbe fulladni, esküszöm, a cápáknak adom őket! – próbáltam szigorú lenni, de erre csak azt kaptam, amit Rebeka a gúnynévre; kinevetést. Ennyire nem volna félelmetes természetem? Ám legyen, akkor leszek jó fej. Elmosolyodtam, nyár van, táborban vagyok, annyi az alap, hogy olyan emléket okozok ezeknek a törpéknek, amit sose felejtenek el. Igen, ennyi idősen én is mindig olyat akartam, egy olyat, amiről egész suli időszakba álmodozhatok, és majd a szünet következtébe könyöröghetek a szüleimnek, hogy hadd menjek, ők pedig nagy nehezen, de elengednek. Csakhogy nekem nem volt ilyenem, engem sosem engedtek semmilyen táborba, helyette mindenféle hülye tenger partokra vittek. Nem mondom, hogy nem élveztem, szép helyek voltak, de akkor is! A magyar tengerhez semmi nem fogható!

- Akkor álljatok sorba – mondta segédem. Köszönésképpen rámosolyogtam, a gyerekek pedig tettét, amit kért. Legalább rá hallgatnak. Megdumáltam vele, hogy én megyek elől, ő menjen hátul, nehogy valaki tényleg eltűnjön. Kicsit futottunk is a kikötőhöz, de azért elértük a hajót. Kiadtam a parancsot, hogy senki nem ugrik sehová, senki nem lök senkit sehová, és viselkedjenek ember módjára. Tisztelegtek, amin csak nevetni tudtam, majd elmentek a Balatont szemlélni. Én is a korláthoz sétáltam, rátámaszkodtam, és figyeltem a szép, nyári, kék, felhőmentes égboltot. Amikor az ember itt áll, arcát fújja a meleg, nyári szellő, eszébe sem jut az iskola. Azok a zord napok, amik ugyanúgy telnek; felkelsz, iskolába mész, haza, tanulás, és alvás. Ez megy kilenc hónapon keresztül, és csodálják a szülők, ha ez megszűnik három hónapra, akkor a gyerek kicsit őrültebb lesz? Nem csodálom, hogy nyáron nincs iskola, ilyen csodás időben ki lenne képes a terembe hallgatni a tanár magyarázatát? Még a legstréberebb se! Oldalra fordultam, ott állt mellett a tegnap megismert nő, akivel már aludtam is együtt. Na, srácok, ki képes erre? Csakis Bence! – vigyorodtam el.

- Mizu? – zavartam meg a nézelődésbe.

- Jó ez a nyugi! – mosolygott vissza. Ki nyújtózkodott, majd egy olyan tizenhat év körüli szőke, kék szemű, nagy pofájú fiúcska odajött hozzánk. Azt hiszem, ez is a mi csoportunkba van…

- Sziasztok! – támaszkodott ki mellettünk, és perverz vigyorral az arcán méregetni kezdte Rebekát. A mai tizenévesek… Mi is visszaköszöntünk, de ő azért sem vette le méregető pillantását Sorstársamról. – Mondd csak, mi a neved? – szólította meg végre. Én természetesen nem figyeltem oda, mindent akaratom ellenére hallottam!

- Rebeka – válaszolta. A srác megfordult, és most a hátát támasztotta a korlátnak.

- Olyan szép a neve, akár a külseje – mondta direkt olyan hangosan, hogy mi is halljuk.

– Aha, köszi... Mit szeretnél? – nézett rá unottan.

- A szép hölgy társaságát - pillantott rá oldalasan. Tch, a kis bájgúnár!

- Sorry, fiam, de most velem van megbeszélni valója! - fordultam feléjük mosolyogva. A fiú morcosan beletúrt ecsethez hasonló szőke hajába, a kék ujjatlan pólója nyakából kiakasztotta a napszemüvegét, és inkább a szeme elé rakta.

- Akkor majd később - ment el sóhajtva.

- Páva… - sóhajtott szerencsétlenem. Átöleltem a vállánál, és magamhoz húztam. Engem is sokkolna, ha egy ilye fiú jönne oda hozzám. Egy, hogy nézett má’ ki? Kettő, nagyon emlékeztetett valakire… Három, fiú és én is az vagyok!

- Figyelj, szerintem tetszettél neki - nevettem fel.

- Hát, reméljük, hogy nem! - vágott ijedt képet.

Háton veregettem, olyan naiv egy kislány. Oda hajoltam a füléhez, és belesúgtam, hogy „de”.

- Csak bepróbálkozott egy szar dumával. Ez semmit nem jelent, legfeljebb azt, hogy le akarta magát járatni – magyarázkodott. Most törjem össze a rózsaszín felhőit, vagy mondjam, hogy igaza van édesemnek? Na, nem, imádok piszkálódni, azért is húzom az agyát! Vagy nem kéne? Nyár van, inkább jól kéne éreznünk magunkat.

- És még hányszor befog – ingattam meg ismét a fejem a fiú után bámulva.

- Sok sikert neki! - nevetett zavartan.

– Tudod – dőltem a korlátnak, majd őt kezdtem méregetni. – Ha a pasid lennék, nem örülnék, hogy ilyen simán kezeled a flörtöléseket – vigyorodtam el.

- Tudod, ilyen nyomik, mint ez- a fejével a srác felé mutatott. - Esélyt se kapnak a normális lányoknál... Csak nevetségesek, ezért nem veszem komolyan. Másfelől, szingli vagyok.

Felnevettem. Hihetetlen! Ez a nő mindent megtud, magyarázni! És szingli volna? Nem úgy veszem észre, nagyon kötött.

– Csodálod? Akik normálisak és odamennek a lányokhoz, őket lekoptatjátok, mert ők csúnyák, kövérek. Akik pávák azokat néha-néha elkülditek, de legtöbbször csak pár hetes kapcsolat – mondtam el szívem búját. Igen, sokszor kihasználtak a lányok. Az olyanok, mint Ilonka, ezért is rettegek tőle.

- Hát én nem tudom... Téged se koptattalak le... És nem vagy se kövér, se csúnya se páva...

Nagyokat pislogtam rá. Ez jeleket küld felém! Tuti, megérzem az ilyet! Ó, de még milyen jeleket... "Kihasznállak, muhahaha" jeleket.

– Ezt mire véljem? – vigyorogtam tovább.

- Hát, semmire. De szerintem te se gondoltad magadról eddig se, hogy csúnya, kövér, vagy páva lennél.

Visszafordultam, és a vizet kezdtem újra nézni. Nem is olyan rossz ez a lány... Talán, tényleg jó lesz ez a nyár.

– Köszi – motyogtam halkan.