Rebeka szemszöge Reggel arra ébredtem, hogy az utálatos lények, akikkel egy sajnálatos éjszakát közös szobában kellett töltenem, éppen a hajszárítón veszekednek. Kikászálódtam az ágyból, ahol Bence még az igazak álmát aludta. Betrappoltam a fürdőbe és egy gyilkos pillantás kíséretével megszólítottam a két vitázó fruskát.
- Kaphatok tíz percet? – a lányok, úgy néztek rám, mintha éppen a halálos ítéletüket mondtam volna ki – Szerintem hajat szárítani a szobába is lehet, nem? – próbáltam tudatni velük, azt, hogy menjenek már a fenébe és, hogy nem érek rá a hülyeségeikre.
- Miért, neked mi dolgod itt? – kérdezte ostobán a szőkeség.
- Nem is tudom, szerinted az emberek mit szoktak csinálni egy fürdőszobába? Főzni? – akadtam ki. Most komolyan?! Ez a földönkívüli jelenség, hol volt, amikor az észt és a kedvességet osztogatták? Szerintem akkor is a műkörmösnél dekkolt… Ilonka hirtelen megigazította vizes haját és bájosan mosolyogni kezdet.
- Jó reggelt! Hogy aludtál? – szólalt meg nyávogós hangon. Megfordultam és láttam, ahogy Bence közeledik felénk kómásan. Hát persze, megjelenik Bence és a drága UFO ’’haverom’’ máris egy angyal lesz.
– Két percet kérnék, ha lehet – eresztet meg egy gyermekded, ellenállhatatlan mosolyt a fiú. Jó, azért azt megértem, hogy bejön neki Bence, de akkor is, ez már szánalmas.
- Természetesen lehet! Végül is hajat szárítani a szobába is lehet – vágta rá irreális stílusban. Rosszallóan megráztam a fejem, mire a két boszorka kivonult a fürdőből. Láttam, hogy, amikor Ilonka elhaladt a fiú mellett hozzáért a vállához és gusztustalanul vigyorgott.
- Ezek nagyon retardáltak! – akadtam ki Bencének.– Nyugi, csak pár hónapot kell elviselnünk. Vagyis egyet – megcsókolt, majd elkezdett vetkőzni.
- Jah, király… - kimentem a fürdőszobából és ismét barátnőim társaságában találtam magam. Leültem egy fotelbe és nézegettem a Facebookomat.
- Hé, kérdezhetek valamit? – pillantásomat végigvezettem az előttem álló szőke ciklonon, aki éppen, egy lámákról szóló cikk olvasásában zavart meg.
- Ha fontos… - válaszoltam unottan, és újra a telefonomra szegeztem a tekintetemet. Valahogy a kis köpködő állatok érdekesebbnek bizonyultak.
- Bencéről lenne szó – erre már felkaptam a fejemet és felálltam a kényelmes helyemről. Mi dolga lehet ennek a libának Bencével? Mi a jó életet akar ez tőlem? Persze, azt értem, hogy fülig belé van zúgva, de akkor sincs semmi köze hozzánk. – Tehát, te most jársz vele? – zökkentett ki gondolatomból a ’’ barátnőm ”. Aha! Tehát, tényleg innen fúj a szél! Értem már, féltékeny a drága. Rendben, ha így állunk, akkor kezdődhet a játék!
- Jaja, miért? - unottan bólintottam.
- Mert nem érdemled meg! Ő az enyém és te lenyúltad! – akadt ki hisztérikusan Ilonka. Rózsaszín műkörmével megbökött. Mi van? Mi az, hogy az övé? Egy emberről van szó! Kezdtem nagyon ideges lenni.
- Bocs, legközelebb talán sikerül, másnál – vontam meg a vállam, mintha teljesen nyugodt lennék, pedig majd’ szétrobbantam a dühtől
.- Te szemét ringyó! – kiabálta és belelökött a fotelba. Na, ennyi! Most kitépem az összes póthaját! Letöröm az összes műkörmét és mind a kettőt megetetem vele! Éppen készültem az ellentámadásra, amikor Bence megjelent mellettünk.
- Lányok, birkózni a ringben kell. Ez egy szoba – magyarázta felháborodottan. Idegesen arrébb löktem a lányt és betrappoltam a fürdőbe. Mégis mit képzel magáról ez a kis senki? Na, meg Bence se védett meg… Mindegy, nem foglalkozok ilyen hülyeségekkel. Összeszedtem magamat és ezzel kezdetét is vette a nap. Szokásos volt, játszottunk, kirándultunk ettünk, megint játék, fürdés, tábortűz és már vége is volt. Bencével nem hoztuk fel a nap folyamán a szállás- és az Ilonka-ügyet, de este miután a gyerekeket átpasszoltuk a pedagógusoknak, kénytelen voltam feszegetni ezt a témát.
- Figyelj, én nem fogom kibírni ezekkel a nyarat egy szobában. Főleg nem úgy, hogy végignézem, ahogy rád cuppan, meg, hogy teljesen féltékeny és folyamatos feszültség van miattad köztünk. Félre ne értsd, ez nem a te hibád, csak én így nem tudok élni, tiszta feszkó az egész – magyaráztam el, azt, ami egész nap gyűlt bennem. Láttam rajta, hogy neki se minden vágya abban a kis szobában lakni még egy hónapot.
– Nyugi, nem gond – erőltetett magára egy mosolyt. – Majd visszakönyörgöm magam apunál, ha... Vagy! - csillant fel a szeme. – Emlékszel a barlangra múltkorról? – elröhögtem magamat. Még ilyenkor is meg tud nevettetni! Imádom ezt a gyereket!
- Öm, azért nem vagyunk ősemberek, szóval, ha apukádat nem tudod meggyőzni, akkor talán a főnökünk hallgatni fog rád és ad valami szobát nekünk. – magyaráztam, kicsit komolyabban.
– De tök buli lenne ott csövezni este! - álmodozott tovább. Jaj, de kis gyerekes! Talán pont ezt szeretem benne ennyire.
- Kivéve, ha hideg van, esik az eső, ja meg az se utolsó, hogy koszosak leszünk, és még egy mosdó sincs ott – soroltam az ellenérveket bugyuta ötlete ellen.
- Akkor akarsz Ilcivel lenni? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem! Ezt magyaráztam! Mindegy hol, csak ne ott! Jó, azért, bizonyos körülmény nem árt, ha megvan – úgy látszik, ő annyira mégse érzi vészesnek a helyzetet
.– Jó – adta meg magát nevetve. – Akkor apa? – húzott magához a derekamnál fogva.
- Lehet jobb is lenne, ha kibékülnétek. Menjek majd veled? – kérdeztem boldogan. Végre felfogta, hogy tényleg kell valami megoldás.
- Nem beszélnél vele inkább te? - mosolygott rám kérlelően.
- Megpróbálhatok, habár, engem nem szeret annyira, vagy tévedek?
- Nem tudom – ingatta meg a fejét. – Talán, utána mennék anyuhoz.
- Akkor látogassuk meg apádat – mondtam, majd megcsókoltam. Fél óra múlva, már Kovács úr ajtaja előtt álltam, Bence pedig lent a hallban várt rám. Bekopogtam, és vártam. Semmi. Újra kopogtam. Megint semmi. Nem baj, én nem adom fel. A zár kattant és egy ideges pasas jelent meg előttem.
- Mi van? – habzott a szája. Igen, még mindig paraszt.
- Jó estét! Én Bence barátnője vagyok, Faludy Rebeka, találkoztunk már – mutatkoztam be kedvesen.
- Ja, tudom, mit keresel itt? Nem voltam világos? – gorombáskodott, de most nem tudtam ezzel a stílussal foglalkozni, fontosabb volt az, amiért itt voltam.
- Kérem, had maradjunk itt! Bence sajnálja az egészet! Kérem! – tértem a tárgyra rögtön, mivel láttam rajta, hogy elég türelmetlen.
- Idefigyelj! Te is csak egy újabb nőcskéje vagy a fiamnak, akire nem vagyok kíváncsi! Egy-két nap és téged is meg fog unni! Hagyd őt ott inkább! És most dolgom van – ledöbbentem. Nem, Ő nem lehet ilyen. Csak gonosz ez az ember, semmi más nincs a dologban.
- Nem! Bence szeret engem! És tudom, hogy maga is szereti a fiát, és nem szeretné, ha egy barlangba élne! – győzködtem tovább. Ez így ment, még legalább húsz percig. Bence apja semmi áron nem akart velem megegyezni. Arról tartott nekem kiselőadást, hogy milyen tróger is az ő gyereke. Nem hagytam magam. Kovács úr kezdte azt érezni, hogy egy vérszívó vagyok, és addig nem fogom otthagyni, amíg az összes vérét ki nem szívtam és el nem véreztettem őt, tehát eleget nem tett a kérésemnek.
- Legyen. De egy szót se halljak felőletek! Ne zavarjatok! Mintha itt se lennétek! És Bencét továbbra se akarom látni, ahogy téged sem. – ezzel becsapta az ajtót. Király! Sikerült! A lift pillanatok alatt a hallba repített, ahol Bence már idegesen várt. A telefonját nyomogatta, ezért nem vette észre, hogy lejöttem. Hátulról megöleltem és a kelleténél egy kicsit hangosabban újságoltam neki el a jó hírt. Villámgyorsan belaktuk újra a rezidenciánkat és egész este videojátékokkal játszottunk. A hét többi napja viszonylag eseménymentesen telt el. Kirándulások, játékok, néha viták a fruskákkal, filmezések, séták a parton. Egyszóval: tökéletes! Egy dolog fájdalmas ebben az egészben… A tudat, hogy ennek a nyárnak is vége lesz, és akkor mindenki hazamegy. Jó esetben egy döcögős távkapcsolat lesz ez az egész.
