Hetedik fejezet - Bence Adonisz Kovács

Sziasztok! :D Megjött végre az új fejezet, én imádom, remélem nektek is tetszeni fog. Írjatok megjegyzést és iratkozzatok is fel ^^  puszii

Aoi és Pertli

Hetedik fejezet - Bence Adonisz Kovács

Bence szemszöge

Rebeka boldogan belement a billiárdos időtöltéshez. Igen, legalább így megmutathatom neki, hogy mennyire menő is vagyok! – gondoltam nagyképűen, miközben sétáltunk a terem felé. A helyiségbe csak itt-ott volt pár ember, azok is idősebbek, talán apukák. Jó, nem is csodálom, nyáron ki szeret bent kuksolni? Senki, de, na! Én imádok billiárdozni. Odasétáltam egy billiárd asztalhoz, majd lassan végig simítottam rajta. Szia, bébi, rég találkoztunk!

- Játszottál már? – fordultam a lány felé, aki érdekesen nézett rám az előbbi tettem miatt. Most mi az? Normális, ha a billiárdasztallal flörtöl valaki, nem?

- Nagyon régen, szóval vehetjük úgy, hogy hülye vagyok ehhez a játokhoz, de, ahogy láttam, de elég mély kapcsolatot ápolsz vele – gúnyold ki, elég csúnyán. Összeszűkítettem a szemem. Egyszerűen féltékeny, mert rám egy billiárdasztal tapad, és nem egy Szőke Kóla, ennyi – rendeztem le magamba.

- Akkor legyek veled gyengéd? – vigyorogtam, fel sem véve a sértést

- Ááá, nem kell! Hamarabb jóba leszek ezzel a dologgal, mint hinnéd – mondta sejtelmesen. Odasétáltam a dákókhoz, megfogtam kettőt, majd visszasétáltam. Bekentem neki billiárd krétával, és átnyújtottam neki.

- Akkor taníts, Mester – vigyorogtam. Tuti, hogy majd nekem kell tanítanom!

- Először látni akarom a hatalmas királyt! – adott utat nekem. Ám legyen! Leszek én a Mátyás, az igazságos, a jó szívű, aki megtanítja szegény, kicsi messziről jött kislányt bevonulni a nagyvilágba.
Az asztalhoz léptem, bekentem magamnak is a dákót, elhelyeztem a golyókat, és beálltam a speciális „billiárd pózba”. Bemértem a lyukat, mintha csak egy nyulat céloznék lelőni, majd elsütött az első ütést, ami nem is lett olyan jó… Ha pontosabb akarok lenni: meg sem mozdult a többi golyó, a fehér is csak pár centit.

- Ez a dákó nem jó! – nyafogtam.

- Biztosan a dákó rossz! – nevetett feltűnően hangosan. Ú, a kis genyagép! Egyszerűen el vagyok tőle szokva, és a dákó sem a legjobb, erről nem tehetek.

- Akkor próbáld ki a sajátod, hátha az se jó – adtam át neki a helyem.

- Legyen – vonta meg a vállát. Eljátszotta ugyanazokat, amiket én, annyi különbséggel, hogy neki egyből belement a piros golyó a lyukba. Ez hihetetlen, lepipált egy lány… Önelégült vigyorral az arcán felegyenesedett, majd felém fordult.

- Kezdők szerencséje – mondtam inkább magamnak, mint neki.

- Hát, igen, puszta szerencse, hogy királyt legyőzte a szolgáló. Mint egy rossz népmese! – nevetett fel hitetlenül. Én is elmosolyodtam. Honnan tudta a gondolataim? Félelmetes egy nőszemély, annyi biztos. Ezután szépen eljátszottuk az időt, majdnem el is késtünk újra, de szerencsére nem. Na, az lett volna szép, első napot dupla késéssel indítani. Tudom, engem nem bántana Béla bá’, de Rebit biztosan… Meg van! Meleg a hapsi, és nő undora van! Ez a leglogikusabb megoldás!

- Szóval, te tudod merre is van ez a Gellért-hegy? – súgtam oda társamnak, mivel a papíron csak egy kép van, és az, hogy az a következő program. Már mindegyik csoport elindult, persze más-más irányba, szóval nem követhessük őket… A gyerekekre néztem, feszülten várták a fejleményeket.

- Gőzöm sincs – rázta meg a fejét, majd előkapta a telefonját. – De ez a kis szerkentyű igen – vigyorodott el. GPS! Erre miért is nem gondoltam?

- Egy zseni vagy! – dicsértem meg.

- Csak természetes – mondta nagyképűen, majd beírta az úti célt, és az „asszony” már mondta is a magáét.

- Kettes sor! – kiáltottam, mire a csürhe be is állt. Hm, milyen kis szófogadóak. Rebeka ment elől, mivel nála volt a navigáció, én pedig hátul, mert ezektől a gyerekektől minden kitelik.

- Bence bácsi – fogta meg a kezem egyik szőke, kilenc éves kislány, Lili. Lemosolyogtam rá. Annyira aranyos, ahogyan ragaszkodik hozzám. Ha lesz kislányom, remélem, ő is ilyen édes lesz!

- Hm? – kérdeztem. Megrázta a fejét, szóval nincs semmi. A látvány gyönyörű volt, ehhez semmi nem fogható! Az a ragyogó, kék víz… Igen, azt hiszem, örülök, hogy nem otthon PS-ezek, hanem itt melózok, még akkor is, ha emiatt a szüleim megharagudtak rám. De teszek rá, imádom a nyarat, lázadni akarok, és nincs kedvem velük tölteni az időmet. A fiatalság rövid, itt vagyok tizennyolc évesen, már elszállt a fele fiatalságom, és nem tudok felmutatni semmit! De ez most nem is fontos, lett egy barátom, Rebeka, akivel reményeim szerint, nem csak nyáron leszek jóban.

- Bence! – szólt hátra Sorstársam, mire az egész csürhe megállt.

- Mi az? – mentem előre. Maga elé mutatott. Az út kettévált, de a navi azt hajtotta, hogy menjünk egyenesen.

- És most? – vágott ijedt képet. Elvettem tőle a telefont, majd elindultam egyenesen, átvágva a bokrokon, be az erdőbe. Ha egyenesen kell menni, akkor arra megyünk. A lány tétlenül meredt utánam, de Lili odaszaladt hozzám, ezért az egész csipet-csapat utánam eredt.

- Gyere már, jó lesz – mosolyogtam vissza rá.

- Hát, de ez így mi? – aggodalmaskodott. Megtorpantam mellé szaladtam, összekulcsoltam az ujjainkat, majd úgy húztam magam után.

- Ha egyenesen kell menni, akkor erre kell – nevettem fel.

- Én hiszek neked – nevetett velem. Végre valaki! Igaz, eléggé elmevetült ötlet volt erre jönni, de na, a navi volt! Megpaskoltam a fejét, majd elindultunk fel a falépcsőkön. Bármerre néztem csak fákat, bokrokat láttam, néhol-néhol pár lépcsőt, hogy könnyebben feljussunk a meredek lejtőn. Miféle útvonal ez?!

- Te, Bence… Biztos vagy benne, hogy egy tucat gyereket erre az izére kellene bízni? – emelte fel a telefont.

- Rebeka, bízz már egy kicsit a technológiában – mentem előre rohamosan.

- Ó, igen! Mindig itt kezdődik a világvége és a roboturalom is! – mondta komolyan. Oldalra sandítottam rá, majd hatalmas hahotázásba kezdtem.

- Ne légy már ilyen, tuti erre kell jönni – mondtam magabiztosan. Sóhajtott egy nagyot, és inkább leintett. Jobb is! Csak tudom, hogy az ilyen ketyerék nem tévednek. Újra összeráztam a bandát, most én mentem elől, társam hátul. Kicsit bánt, hogy nem bízik férfiúi megérzéseimben.

 Nem tudom, mióta mászkáltunk már, de egy idő után kezdtem azt érezni, körbe-körbe megyünk. Rendben, talán hallgatnom kellett volna rá… Természetesen ezt nem vallom be neki, túl nagy az önbecsülésem, na, meg persze az egóm sem engedi.

- Bence… - morogta mérgesen, amikor már ő is észrevette, hogy teljesen tanácstalan vagyok. De na! GPS!

- Jó, na, eltévedtünk – vallottam be.

- Tudtam! – mutatott rám vádlón. – Túl önfejű vagy, hogy bevalld, és ezért történt minden! – nézett rám gyilkos tekintettel. Ah, most mi legyen…? Ő sem segít ám most! Tétlenül körbe néztem, nem tudom, mi tévő legyek. Itt van a nyakamon egy csapat gyerek, ráadásul Szőke Kullancs is engem kezdett már méregetni. Vá! – haraptam be az alsó ajkam.

- Na, mi van, Adonisz? Eltévedtünk? – jött oda hozzánk.

- Semmi közöd, állj vissza a sorba – mordultam rá, mire Rebeka mögé bújt.

- Segíts, cica, meg akar enni! – játszotta túl a szerepét. Nyomorék!

- Kopj le, vakarcs! Semmi közöd semmihez, szóval menj vissza a helyedre – osztotta ki Lelki társam is. Ó, ilyenkor imádom.

- Miért utálsz? – akadt ki.

- Nem vagyok benne biztos, de talán kurva idegesítő egy kullancs vagy, és azért? – tettem fel a költői kérdést.

- Na, mondom, menj a helyedre, mert Adonisz élve fog megenni téged. – Felnevettem, tetszik ez a név! Már látom lelki szemeim előtt az új Facebook nevem: Bence Adonisz Kovács. Hát, ez igen nagy lesz!

- Nem félek tőle, csak a szája nagy… Ahhoz képest, hogy jártok, még hozzád se ér – mondta inkább nekem, mint a lánynak. Hé, ez amúgy mit vár tőlem?! Még hozzá sem érek, blabla… Köze sok nincs ehhez sem, de legyen, megmutatom neki, ki itt a mester! – indultam el Rebeka felé, és hirtelen lekaptam.